A Dicsőség Szilánkjai II – 1. részlet

Hírek a Dicsőség Szilánkjai II háza tájáról. 🙂 Ha a jelenlegi terveinken nem kell újfent módosítanunk, és ShadowHawk lektor 128. határidejéből nem lesz egy 129. (ami általában +2 hét az előzőhöz képest 😀 ), akkor Húsvét egy szép időpontnak néz ki a regény megjelenésére. Mivel így már csak keveset kell aludni odaáig, úgy gondoltam, hogy kedvcsinálóul közreadok néhány kisebb részletet a könyvből.

Negyedik könyv: Hamu Akár a Hó

(Nem biztos, hogy negyedik marad, azaz folytatja az előző kötet számozását, de jelenleg még az)

42

A látóteret uraló 51 Pegasi napkorongja még a hajó szűrőin keresztül is szinte perzselte Karin szemét. A csillag koronájából íves lángnyelvek emelkedtek ki magukkal ragadva az alant lángoló pokol egy-egy darabját, hogy aztán megsemmisülvén fehéren izzó hidrogénpamacsokat böffentsenek a bolygóközi térbe. A kitörések között tucatnyi napfáklya tört az űr felé a himlőhelyekkel borított felszínből. Mintha csak a pokol maga készülne kitörni; egy napvihar még a legvakmerőbb űrhajósokat is fokozott óvatosságra intette. És amit látott, az is csak halvány árnyéka volt annak a kemény részecskeviharnak, amely az egészet kísérte.

Mindezek azonban nem árthattak nekik. Bár Azrael biztos volt benne, hogy nem esne baja akár a koronában sem, Karin jobbnak látta, ha a Pete-től kapott útvonalon, a roppant szűk pályán keringő bolygó árnyékában közelítik meg a céljukat. A védelem ugyan nem volt teljes, mivel a gázóriás innen már nem tudta kitakarni a teljes napkorongot, de több volt a semminél.

– Ez lenne a Bellerophon? – Karin felkapta a fejét Scarlett suttogására, aki szinte hangtalanul lépett be a pilótafülkébe. A vörös hajú lány áhítattal szemlélte a növekvő bolygót az elülső kamerák képét mutató falon.

– Igen, ő az. Pegazus megszelídítője személyesen – mutatott ki teátrális mozdulattal.

– Mitől izzik így? – Ahogy egyre közeledtek, már ki lehetett venni a Bellerophon vastag, sötét felhőtakarói alatt izzó magmaszerű örvényeket.

– Ez egy forró Jupiter. – Scarlett értetlen arccal nézett vissza rá. – Van vagy ezer fok a légkörében; odalent valószínűleg még több. Mindez megfejelve a csillag közelsége miatti árapály erőkkel, hogy folyamatosan mozgásban maradjon minden a belsejében, és tovább fűtse a kohót. Ami a másik oldalán van, az még ezerszer durvább lehet. – Megrázta a fejét. – Nem túl gyakran találkozni ilyen bolygóval. Nyilván ezért is létesítették itt a kutatóállomást.

– Félelmetes. – A vörös hajú lányon látszott, hogy továbbra is a hatása alatt tartja a pokoli jelenés.

– Ja, az. – A Bellerophon lassan kezdte betölteni a látványt, de Karin elégszer látott már ilyet ahhoz, hogy ne kösse le túlságosan. – Rövidesen elérjük a harmadik holdat. De előbb ki fogunk lépni egy időre a fénybe.

Scarlett szórakozottan bámult tovább, nem válaszolt. Karin lehunyta a szemét. Minden idegszálával a repülésre összpontosított.

A hajó fokozatosan mérsékelte az eddigi rohanását és kiterítette a szárnyait, hogy kihasználva a nap közelségét újra feltöltse a telepeit. Ezzel együtt kisodródtak az árnyékból; a tűszerűen keskeny hajótesten végigsöpörtek az 51 Pegasi sugarai, fényesen csillanva a tükörsima fémen. Azrael módosította a burkolat paramétereit, de a kinti hőmérséklet így is azonnal emelkedésnek indult. A törzs körül feszülő láthatatlan pajzsok azonban elviselhető szinten tartották a melegedést.

A távolban feltűnt a harmadik hold sötét árnyéka. A keményre perzselt felületű kisbolygó éppen most hagyta a Bellerophon baljós korongját, immár sötét pupillaként sodródott keresztült a nap sárgán lángoló gömbje előtt. Karin hagyta, hogy Azrael még fürödjön egy kicsit a sugárzásban, majd felgyorsított, hogy utolérjék a távolodó holdat. A vörösesfekete, kráterekkel sűrűn szabdalt felszín szemmel látható növekedésbe kezdett, míg végül eltakarta előlük a napot, ezzel sötétbe borítva a világot körülöttük. Karin szinte tapintani tudta Azrael csalódottságát, ahogy bevonta az energiagyűjtő szárnyakat. Néha esküdni mert volna rá, hogy a hajó egyszerűen imád enni.

– Most merre? – kérdezte Scarlett a holdat fürkészve. – Elég kihaltnak néz ki.

– Valahol az északi sark környékén kell lennie. Aham… – harapta el, amikor megérezte a gyenge irányjeladó szignált. Olyan érzés volt, mintha bizseregne a bőre. – Meg is van.

 Lejjebb vitte Azraelt, végigsuhantak a komor sziklák felett. Néhány perc repülés után az íves horizonton végre feltűnt néhány fénypont, amelyekből fokozatosan egy durván megmunkált betonplató bontakozott ki, sarkain négy oszloppal. A leszállópályán túl, a távolban, csillogó napelemekből kirakott mező fürdött a csillag fényében. Óvatos tempóban az oszlopok közé siklott, lefékezte a hajót, míg végül egy helyben lebegtek a sziklák felett. Egy percig semmi sem történt. Aztán hirtelen por szállt fel odalentről; a platón egyenes repedések futottak végig. A hasadékok lassan kiszélesedtek, fény tört elő közülük. A háttérfényben kirajzolódó vastag kapuszárnyak komótos tempóban felnyíltak, feltárva az alattuk húzódó sziklakürtőt, alján a kivilágított dokkal. A hajó szinte eltörpült a gigászi bejáratban. Óvatosan ereszkedni kezdett a kürtő rücskös sziklafalak között. Amikor elérte az alján nyújtózó, járművekkel teli dokkot, kitolta a hajó lábait és hagyta, hogy Azrael megállapodjon a betonon.

– Megjöttünk. – Hangosan szusszant egyet. Bár bízott Pete információiban, egészen mostanáig volt benne egy kis félelem, hogy nem találják meg az indy bázist. – Előre megyek. Eddig várjatok itt.

A szék elengedte, felállt, majd kinyújtóztatva a hosszú repülésben elgémberedett tagjait hátrament a zsiliphez. Miután felöltötte a nanopáncélzatot, belépett a zsilipkamrába és lehunyta a szemét.

“Maradj készenlétben.” üzente hangtalanul Azraelnek, aki zavarba ejtő gondolataikkal válaszolt, mint az utazás kezdete óta folyamatosan. Karin most is érezte a Scarlett felé irányuló elfojtott gyűlöletét, és az utasokkal szembeni ellenérzéseit. Magában ő is örült, hogy végre megszabadulhat tőlük. Annak ellenére, hogy ő az elmúlt hetekben megkedvelte a vörös hajú lányt, Azrael a jelek szerint képtelen volt megbocsátani neki, és ezt nap mint nap éreztette is vele.

Odakint a roppant kapuszárnyak a helyükre csattantak. Néhány perc alatt helyreállt a légköri nyomás. Miután ellenőrizte neki a levegőt, Azrael felnyitotta előtte a zsilipet, de még egyszer utoljára átküldött egy aggodalmas érzést. A hajója néha kifejezetten elveszettnek tudott tűnni, sóhajtott magában miközben kilépett a betonra.

Alig húsz méterre Azraeltől egy szögletes formájú teherhajó zárta el a kilátást a dokk további részei elől. Bármerre fordult körbe, mindenütt további űrjárművek körvonalait pillantotta meg, amelyek a jelek szerint kitöltötték ezt a hatalmas föld alatti üreget. A feje felett a dokk kapuja szinte eltörpült a csarnok méretei mellett. Visszafordult a másik jármű lába előtt ácsorgó négytagú fogadóbizottság felé. Amikor felismerte az árnyékból kilépő első alakot, a mellkasát melegség járta át. A magas férfi előrelépett és a kezét nyújtotta neki.

– Üdvözlünk a Philonoe állomáson, Karin! – Az arcán kisfiús vigyor játszott. – Régen találkoztunk.

– Jó újra látni titeket, Eddy! – Hosszan átölelte a férfit, majd hasonlóan cselekedett a mögötte érkező Scottal is. A mellettük álló két fegyveres alak zavartan bámulta a jelenetet.

– Jól nézel ki – jegyezte meg Eddy, miután kibontakozott az ölelésből, és végigmérte a lányt tetőtől talpig. – Ez az a páncél? – Óvatosan megérintette Karin vállát, de aztán elrántotta a kezét, mint aki parázsba nyúlt. – Az eridanusiak meséltek róla rémtörténeteket. Őszintén szólva eddig nem nagyon hittem el őket.

– A hajó anyagából van – Karin végigsimította a karját borító réteget.

– Tehát igaz. Fantasztikus! Akkor te most tényleg eggyé váltál ezzel a…? – intette a fejével tétován Azrael felé.

Karin felvonta a szemöldökét, várva a mondat befejezését, de Eddy a jelek szerint nem tudta szavakba önteni a látványt. Végül talányosan elmosolyodott és vállat vont.

– Hogy van Pete? – vágott közbe Scott. – Mennyire súlyosak a sérülései? Az eridanusi összecsapás után azt hittük, hogy végleg elveszett. Jócskán meglepődtünk, amikor befutott az üzenete.

– Nem sok hiányzott, hogy tényleg így legyen. – Karin elkomorodott a barátja említésén. – Azraelnek sikerült megmentenie, most pedig a legjobb ellátást kapja, ami csak pénzen megvehető. Az orvosa azt ígérte, hogy helyre fogják állítani. – Kényszeredetten vállat vont, látva a fiúk elfelhősödő tekintetét. – Ez viszont még eltart egy ideig. Ezért küldött engem maga helyett.

– Az jó – szusszant Scott és elmosolyodott. – Nagyon sokan aggódnak itt érte. Amikor megtudtuk, hogy a fiúk… – Eddy megmerevedett a mondat közepén. Pupillái hirtelen óriásira tágultak. – Hogyaza… – Természetellenesen gyors mozdulattal nyúlt a háta mögé, előrerántva az övéből egy nagydarab fekete pisztolyt, amelyet valahova a lány mögé szegezett.

Karin megpördült. Vádlóan mérte végig a hajó zsilipajtajában álló Scarlettet, aki éppen földbe gyökerezett lábbal nézett farkasszemet a rá meredő fegyvercsővel. Moondog kilépett mögüle, határozott mozdulattal eléállt és karba fonta a kezét.

Karin tekintete Eddy gyűlölködő arcára esett.

– Ez mit keres itt? – szűrte a férfi a fogán keresztül a szavakat. – Mit akar ez jelenteni?

– Tedd el azt a fegyvert, haver – szólalt meg Moondog nyugodtan, de mégis fenyegető éllel a hangjában.

– Lépj el onnan! Veled nincs dolgom. Csak ezzel a… – Eddy oldalra intett a fejével. A két mögötte várakozó katona is felemelte a puskáját.

– Oké, akkor most mindenki megpróbál lenyugodni! – Karin mély levegőt vett és megrázta a fejét. – Senki nem fog lelőni itt senkit! Eddy, tedd el az a pisztolyt!

– Nem hiszem el, hogy pont vele álltál össze! – Csalódottan bámult rá, de a pisztoly nem engedte le. – Elfelejtettél mindent, amiért harcoltunk?

– Ez a dolog sokkal fontosabb, mint a bosszú, Eddy. Arról nem is beszélve, hogy Scarlett már régen nem az az ember, akit mi akkor megismertünk.

– Csak azt ne mondd, hogy megjavult. Azt ezek soha nem szoktak. – Megrázta a fejét, mint aki nem akarja elhinni, amit lát. – Hallottam rólad is elég cifra dolgokat. Hogy beálltál a Cryogenhez. Sőt, olyat is, hogy te léptél Becksmann helyébe. Eddig próbáltam azt hinni, hogy mindez ostobaság. De ez a nő…ez – kereste a szavakat, amivel kifejezhetné a benne dúló vihart. Láthatólag nem nagyon találta.

– Bonyolultabb ez ennél. Bízzál bennem, Eddy! Vagy ha bennem nem is, legalább Pete-ben!

– Igaza van Ed – tette a kezét a barátja karjára Scott. Rövid küzdelem után sikerült lenyomnia a föld felé. – A főnök biztosan tudja, hogy mit csinál. Emlékezz, mit üzent! Hogy mindenben csináljuk azt, amit Karin mond!

Scott intett a katonáknak is, hogy pihenjenek, akik megkönnyebbült arckifejezéssel eresztették le a puskákat. Érződött, hogy nekik pont olyan kellemetlen az eset, mint Karinnak. A lány odalépett Eddy mellé és megfogta a vállát.

– Ígérem, meg fogod érteni. Most pedig menjünk.

Scott megkönnyebbülten sóhajtott amikor Eddy, még mindig gyűlölködő pillantásokkal méregetve Scarlettet, elrakta a pisztolyát és szó nélkül sarkon fordulva elindult a bázis mélye felé.

– Nehéz leszámolni a múlt kísérteteivel, mi? – súgta oda Karin Scarlettnek, amikor közelebb sodródtak. A vörös hajú lány nyelt egy nagyot. Mint aki karót nyúlt, olyan mereven nézett előre.

– Még sokkal nehezebb, mint gondolnád.